Fejezetek

PDF formátumban letölthető a Tölts le történeteket menüpontban.

A Villámok Ura

III. VÉGZET

(20-25. oldal)

Mikor az Ügyintéző – kit a népek a változatlanul hatalmas Villámok Urának hittek – hátrahagyta tornyát az emberek is követték, magukkal cipelték pereputtyukat a pusztán át. Egy völgyben állt meg királyuk, hófehér kőből születő, halványan izzó várkastélyt teremtett ott. Sóhajtva cipekedtek köré és nyűggel-küzdelemmel lakták be a rájuk maradt teret. Tornyokat, házakat, vendéglőket, kollégiumokat és óvodákat húztak fel napok alatt. Hallották az Őrző tébolyodásának hírét és próbálták a Villámúr segítségét kérni. Azonban a kastély hatalmas gyöngyszínű kapujában masszív őrök álltak: széles vállú, vastag karú, hideg és kőszerű lények.

Nyílás nélküli sisak fedte fejüket, nem válaszoltak semmiféle kérdése, csak lomha mozdulataik csikorogtak, ahogy a kérlelőket elhajtották. Gépek voltak, robotszolgák, halványan pislákoló gyenge lángocskák az Őrző romboló tüzéhez képest. A Villámúr vára naponta kihányt belőlük néhányat, a fehér színben pompázó szolgálók pedig a kastély körüli utcákon járkáltak körbe. A fakó rendfenntartók eléggé félelmetesek voltak ahhoz, hogy minden nagyszabású kötekedőt távol tartsanak. Agresszív viselkedés esetén keményen oda is csaptak. Azonban figyelmük iszonyat apró szálon koncentrálódott, utasításaiktól nem tértek el soha, még a legapróbb fokban sem. Trappoltak, recsegtek-ropogtak és felverték a port. A népek egy idő után már úgy tekintettek rájuk, mint az élet szükséges velejáróira, együgyű munkaállatokra, megkerülhető tereptárgyakra.

big_guards_big.jpg

Mivel a köd körüli emberek eddig egymástól elzárt falvakban éltek, ezért nehéz volt sokaknak a városi léthez való szokás. Mások viszont kivirágoztak és örömüket lelték a nagyobb közösségben. Piacok nyíltak, színpadok és arénák alakultak, kocsmák egész sora pettyezte a lakóházak tömbjeit. Zajongott és lüktetett a város melynek nevet nem adtak, lakói szorgos hangyaként jártak és tettek-vettek naphosszat. Éjszakánként koncertek zengtek és részeg ünneplők daloltak. Egy reggel aztán fehér fénnyel átitatott papírlapok lebegtek minden ház ajtaja elé. Kinyilatkoztatások és tiltások sorai álltak rajtuk, nem volt többé megengedett az esti duhajság, a hajnalig italozás, a fékevesztett dorbézolás.

20/25

Az emberek elfogadták és beletörődtek, csak egy kicsit vett el uruk a szabadságból, csak éppen apró dolgokat kért és a szabályok egyébiránt is jobbá teszik az életet. A Villámok Ura úgy is mindent jobban tud, meg hát nem lett jobb az élet így együtt megélve? Az utcákra esténként már százszámra özönlöttek az otrombán masírozó néma óriások. Hatos csapatokban őrjáratoztak a néma és kihalt utcákon. Gyerekek sírtak fel masszív lábaik dobbanására, keményen dolgozó emberek álmát zavarták fel. Senki nem szólt, senki nem panaszkodott nyíltan. Aztán egyre több szabály és rendelet érkezett. Már majdnem minden másnap ismét fehér kinyilatkoztatások hulltak alá az égből. Tilos volt csizmát hordani, nem lehetett szombatonként sertéshúst enni, a jövedelem tíz százalékát három havonta csatornatisztítási és rendfenntartási adók céljára át kellett nyújtani. Az emberek azt sem vették észre, hogy lett csatornájuk. Falak és fehér oldalú tornyok, apró komor erődök nőttek éjjelente a város szélére. Macskaköves utak kúsztak be házak közé és kerítések szabdalták szét a teret hol korábban szabadon lehetett járni. Csillogó és locsogó szökőkutak rákos kinövésekként burjánzottak el a város terein, oldalukra egy név volt égetve:

Fakó Város

city_big_cc.jpg

21/25

A behemót őröknél agilisabb és kisebb, köntösökbe öltözött szolgálók jöttek elő a palotából. Adót szedtek, utasításokat közvetítettek és tükröződő maszkjuk mögül gépiesen kattogó hanggal közvetítették a Villámúr parancsait. Minden lakónak dolgoznia kellett, tanácsba tömörültek a lakónegyedek vezetői, iparűzési és lakhatási adókat vetettek ki, a kereset megállapításhoz és új pénzverdék felügyeletéhez albizottságokat alakítottak. Kötelező volt a fehér színű ruhák viselete, a férfiaknál tiltották a szakállt és a nők nem vágathatták hajukat rövidre. Az emberek mégis maradtak, sőt, egyre többen érkeztek és költöztek a cikkcakkosan születő újabb falak és őrtornyok közé. A Fakó Város kezdeti napjaitól számítva csaknem háromszorosára nőtt. Bürokrácia és szünet nélküli felügyelet hálója feszült felszínének csalóka látszata alatt. Lakói nem sejtették, hogy az élet legapróbb részleteit is irányító, árnyak közt ólálkodó hatalom mögött pedig az Ügyintéző állt, a titkokban elhalálozott Villámok Urának lelkéből sebészileg kimetszett szilánk.

Csönd tombolt a Fakó Város felett. Nem repkedtek madarak és még a folyóban sem úsztak halak. A piacok standjai között forgolódó emberek fojtott hangon beszéltek. Nem futott senki sehova, mindenki ráérősen haladt. A sarkokon behemót őrök álltak örök mozdulatlanságban, halott szemük és süket fülük azonban szünet nélkül figyelt, könyörtelenül toroltak meg mindennemű kihágást. Büntetésből csak három fokozat létezett: figyelmeztetés, kitoloncolás, halál. Nem volt gyermek az utcákon, mindannyian magas és szögletes, ablaktalan iskolákba zárva töltötték napjaikat. Szüleik apró cseprő, néha egészen értelmetlen és jutalom nélküli munkákban robotoltak. Kiutalt jövedelmük nagyját adókra fizették vissza. Jól voltak lakva, kényelmes ágyban aludtak és minden nap ugyanarra a rendre ébredtek. Tudták, hogy vigyázó uruk lankadatlan figyelme óvja életük és városuk. Először nem is tudták mire vélni az alacsonyan fújó szelet. A betolakodó léglöket szoknyákat fújt fel és nadrágokat lebegtetett. Fekete fellegek repültek a magasban a város fölé. Úgy gomolyogtak, mintha alacsony pocsolyában ezernyi fulladozó angolna járna halotti táncot. Elszórva azúrkék villámok ostora nyalta meg a felhők alatti földeket, tűzet és ózonszagot hagyva hátra. Baj közelgett.
  Az utcák kiürültek, a piacok standjai bezártak, ablakok csukódtak be és ajtók csattantak. Eső kezdett esni és a szökőkutak vize kiöntött. Dörgés repesztett szét ablaküveget és villanás szüntetett meg két őrtornyot. Bambán bámultak felfelé a behemót őrök, páncéljukon ütemesen kocogott a lezúduló eső. Hajó ereszkedett alá a feketén kavargó felhők homályából. Fedélzetéről egy villogó ostor sepert le a Fakó Város egyik terére. Az ott álló összes lomha őr hamuvá perzselődött. A kastély kapuja előtt ért földet az éjfekete hajó. Árbóca összeroskadt és palló hullt ki oldalából. Lobogó hajú alak lépdelt alá rajta.

A Viharkirály minden lépését égdörgés és mennyzúgás követte. Lábának minden egyes csattanó dobbanásakor magasból lenyúló villám kopogott az előtte álló vár kapuján. A díszes ajtó füstölgött, majd le is szakadt szárnyairól. Tucatnyi gyöngyöző óriás toporgott elő bentről, domború hátaikat egymásnak vetették. Túlméretezett pallosokkal, kardokkal és baltákkal csaptak a betolakodóra. Dübörgő léglöket döntötte fel őket és haldokló bogarak mintájára próbáltak szánalmasan talpra billenni. Szemet vakító, izzó fonál szaladt át rajtuk. A Viharkirály kezében már ki is aludt végzetes kardjának lángja mire az őrrobotok mind felrobbantak.

22/25

A magasban örvénylő vihar rázkódó tömege a város épületei közé ereszkedett, fekete dunyhaként telepedett rá a házak tetejére és az utcák csillogó macskaköveire. A Viharkirály belépett a Fakó Város kastélyába. A nagyteremben várakozó őrök visszavonultak, a falak mellé húzódva adtak neki utat. Meredek és széles lépcső vezetett fel a trónhoz. A minimalista uralkodói székről fehér köpenyes alak állt fel, lépést nem tett előre, magaslati pozícióban állva fogadta vendégét. Mikor a fekete páncélosbetolakodó elébe ért már látszódott, hogy az Ügyintéző egy fejjel alacsonyabb volt lélektestvérénél. Egymással szemben álltak, egyikük racionalitástól túlfűtött, másikuk szinte még újszülött és felforgató érzelmektől dühös. Előbb a Viharkirály szólt:

  – Úgy tűnik a te fádon már nem terem villám, sustorgó szelek sem fújnak elő ingujjadból. Hiába hívnak téged atyánk nevén nem vagy te egyéb, csak aktatologató, parancsolgató, delegált hatalommal lopott időn kotló bürokrata! Láttam tojásdad üreges fejedből mit teremtettél, miféle szabadságot fojtogattál perverz szorongatással. Előző iterációm vaksága szült téged, számító troglodita, számok és szabályok közé szorult bitroló. Legkisebb ujjam körme alól is nagyobb kisülést prüszkölök elő, mint te magad. Hajts hát térdet, add át nekem trónod, mielőtt bolhaként seper el viharom.

Azonban az Ügyintéző nem hunyászkodott meg, nem tántorodott el, számvetésre termett kezét és annak mutató ujját félelem nélkül a Viharkirály arcába tolta!

  – A krónikások által száz éven át szent disznóbőrökre lejegyzett szótárakban csupán egy szó illik tökéletesen rád és halott teremtőnkre: Gőg! A Villámok Ura, ez a név csak szitok lehet vagy vicc. Saját tudatának és érzelmeinek ura sem volt, nemhogy népeké, földé vagy nemzeté. Érdekelték valaha is a körülötte földönfutó szerencsétlenek? Érdekükben seperte félre a ködből előbukkanó rémségeket? Miattuk darabolta fel lelkét, hogy téged és engem megteremtsen? Miattuk pattogtatott lelkének ondójából női testbe megrepedt értelmet? Nem! Csak is maga miatt! Én vagyok egyetlen oldala, mely nem csak magára gondol, ki nem saját magának teremt és alkot! Én mindent a népért tettem, a számtalan férfiért, nőért és gyermekért, kiket ő csak statisztának használt saját történetében. Te sem vagy más.
  Visszavetted a többi szilánkot és vele atyánk minden őrült téveszméjét. Önreflexió híján unalmas istenkomplexus vagy, ifjúkori tobzódás világfájdalmának fekete páncéljába zárva. Hagyj itt és menj vissza ahonnan jöttél. Fuss vissza a köd mögé és ott agonizálj, bármi is vár rád odaát hálásabb lehet mint én és népem! Ha különálló erőm magadba olvasztod és faroddal a trónt illeted, csak katasztrófa és pusztulás lesz nyereséged. Mennyi nap telik el mire atyánk hóbortjait majmolva majd megunod az embereket? Mire viharozni, villámozni, kutatni és darabokra bomlani támad kedved? Van már így is elég erőd, stílusosan villogó gomolyfelhők követnek kutyaként. Menj és onanizálj a tejköd túloldalán. Hagyj nyugodtan élni bennünket.

23/25

A Viharkirály megtorpant. Dühe elszállt és szemei tágra nyíltak. Igaza volt önmagának. Saját szavai csapták arcon. Elmosolyodott:

  – Igazad van Ügyintéző. Minden szavad igazságtól cseng. Tudod mit leltem odaát a homály mélyén? Egy folyékony bolyban gyűrődő agyhalmot! Ezernyi elveszejtett és szirénként vizébe csalogatott elme együttesét, egy fekete óceánt. Örökké élő, elszigetelt és önmagán évődő kaptáragyat, nedves arrogancia tengernyi esszenciáját. Én nem lehetek olyan, földön kell futnom nekem is az emberek közt. Nem teremthetek magamnak szerelmet, sem elaprózott tudatommal vezényelt bábokat. Egyedül leszek önmagam. Nem kell nekem a trón, sem királyság, sem népek védése. Elmegyek, a ködtől és fekete viharoktól messze.

A Viharkirály hátat fordított apróbb szilánkjának és megindult kifelé. Az Ügyintéző feszülten nézte, ahogy kisülésektől cikázó lándzsájának nyele ritmusosan a lépcsőfokokhoz koppan. A férfi még távozásában még utoljára hátra fordult:

  – Egyvalamit majdnem elfelejtettem, te is velem jössz!

Az ügyintéző hátrahőkölt, a lépcső alján kuporgó gömbölyded szolgái rohamra indultak, de mindhiába. Sistergő villámok apró csápjai kúsztak elő a Viharkirály szeméből, haja vadul lobogott, páncéljának felülete iszonyatos hő párájától lett nedves. A Fakó Város utcái közt leülepedett feketeség hirtelen a magasba szökkent, majd odafent forrongó viharszemmé formálódott. Több fehér villám csápja is kicsapódott onnan, sistergő dörgésükkel iszonytató zajt gerjesztve, végül a viharszem magja is kisült. Vastag mennykőoszlop zuhant a vár központi kupolájára. A tető azonnal felrobbant, míg a csapás energiája cseppet sem csökkent. Vakító hullám égette porrá a földet és nyelt magába mohón falakat. Nyüszítve roskadt össze a vár mesterien megmunkált teste. Földfelszín felett pergő tornádó döntötte le az Ügyintéző palotájának maradékát. A szisztematikus pusztítás végeztével a hurrikán magasba reppent és recsegő mennydörgéseket hallatva elviharzott. Nem maradt utána semmi csak néma házak és lassan hulló hamupermet. A vár egykori helyén tüzek égtek, az égen pedig színtelen seb tátongott. A felhőtakaró lassan begyógyult és könnyezni kezdett. Kialudt a tűz és a lakók újra előmerészkedtek, a Fakó Város magára maradt.

24/25

Gyászban és kétségbeesésben teltek az első napok. Az emberek tanácstalanul álltak az uruk hiányában holtan heverő őrök teste mellett. Nem volt már király, nem volt Villámok Ura ki védje őket és ki a rájuk kivetett szabályok tömkelegét betartatta volna. Kirántották alóluk a talajt, nem folytathatták legkedvesebb tevékenységüket tovább, nem volt kit vakon követni. Ellapátolták a törmeléket, kemény és izzasztó munkával elhordták a kiürült védelmezők páncéljait is. Öregek jöttek elő és utasításaikat ismerős cirógatásként fogadták a fiatalok. Tanácsok alakultak, munkaosztagok szerveződtek. Az élet ment tovább, kicsit másként, kicsit szabadabban, napról napra, percről perce változva. A várat újraépítették, már csak emberek laktak benne, a hősök kora lejárt. A Fakó Város hagyományait és szabályait sokáig betartották, egy idő után már a legöregebb ember sem emlékezett rá miért.
  A Villámok Urának neve megmaradt, megannyi szökőkútja kiszáradva állt a macskaköves utcák közti tereken. Gyermekek ismerték a róla szóló meséket és legendákat. Úgy mondták a Viharkirály még él valahol távol, örök viharba borítva hegycsúcsokat és tengerek medrét ürítve ki. A köd elpárolgott, nem jöttek többet páratlan számú végtaggal vonagló förmedvények az árnyékok közül. Felfedezők vezettek karavánokat a fátyol mögött egykor ismeretlenül fekvő területre. Nem találtak ott semmit, csak sivatagot és egy hatalmas kiszáradt medret.


A Viharkirály valóban elment. Szelek szárnyán hajózott tova. Névtelenül járta a messzi földeket, csepergő esőt és távoli dörgést vitt magával. Talán az emberek között élt, talán még felesége és gyermeke is lett. Annyi biztos, hogy egy távoli fennsíkon nedves fűszálak közt pislákoló tűznél egy öregember ül. Vállán fekete lándzsa figyel az ég felé. Mikor az öreg – ki száz éve nem szólalt meg talán – a felhőkre veti tekintetét, akkor szemei oly izzó kék színben pompáznak, mely a földön sehol máshol nem látható: 

A villámok ciánkék színével.

OLD_LORD_BIG.jpg

25/25

FIN

© 2018 Gábor Eichammer; minden jog fenntartva