Fejezetek

PDF formátumban letölthető a Tölts le történeteket menüpontban.

A Villámok Ura

II. FEKETE ÓCEÁN

(11-19. oldal)

black_ocean_cc.jpg

Gazdátlan báb hullott térdre, homokba csúszott páncélozott térde. Tudata és teste eddig homályban bujkált.

Sisakját fejéről levette. Parton állt, mögötte köd fala fodrozódott. Kiért végre hát a tejfehér börtön fátylából, elérte a túlsó oldalt. Nem emlékezett már ki ő, és miért jött ide. Nem volt célja vagy szándéka, csak lándzsa és pajzs kezében. Zúgást, fülsüketítő morajlást hallott és felállt. Fekete óceán végtelen vize hullámzott előtte. Az irdatlan tömegű cseppfolyós test szólította, hívta. Levetette páncélját majd eldobta pajzsát és lándzsáját. Habok közé vetette magát és amint a parttól távolabb került, rögtön el is merült. Meleg volt a víz, kellemesen és nyugtatólag ölelte körbe testét, akár az anyaméh melyben része soha nem volt. Húzta lefelé a fekete örvény, tüdeje és torka megtelt az óceán anyagával. Hangok robbantak fejében és beszéltek hozzá:

  – Mióta idő kereke forog és anyag létezik, mi itt vagyunk. Gyűlünk, gyarapodunk, elmélkedünk és gondolkodunk. Köddel vesszük körbe magunkat, hogy titok homálya fedje kilétünk. Cseppjeinkből förtelmes rémeket szülünk, hogy elijesszük a kíváncsi bátrakat. Érezzük a nagy elmék távoli illatát. Hálóinkat rájuk vetjük, magunkhoz húzzuk eszük és agyuk. Horogra akadnak álmaik, felénk zarándokolnak és mi belénk rántjuk testüket. A ködön kelnek át, hogy bennünk mártózzanak. Csepp lesznek ők a tengerben, melybe soha nem esik eső. Új elektron a neurális hálóban, új hangya a tengernyi bolyban. Együtt keringnek és sülnek ki velünk elliptikus pályákon, mi pedig velük fonjuk és szőjük gondolataink tovább. Mi végre létesült az élet? Hogy egyenként gyámoltalan és könnyedén pusztuló hüvelyekben kókadjon? Hogy saját faját tépje-harapja-ölje-marcangolja, mint kígyó mely önnön farkába mar minduntalan? Nem! Az egyéni öröklés és törzsfejlődés síkja csak az univerzumban való létezés hegycsúcsának legalsóbb dombja. Jobbá és többé kell válnunk. Rothadó, bűzölgő és fekáliát szülő pondrók helyett fekete óceánná, gondolkodó vízfolyammá. Ússz közénk, Villámok Ura, hagyd hátra tested és izzunk eggyé.

11/25

Remegni kezdett a Felderítő teste, karján a bőr feketedett, ő pedig fuldoklott, lábaival hajtotta magát feljebb. A Fekete Óceán hangja dühösen rezgett fejében:

  – Mi ez a hitvány konc, kolonc, apró kis morzsa, rágásra alkalmatlan mócsing? Nem lehetsz a Villámok Ura! Csak egy letört, apró kis szilánk vagy, nem a tükör maga!

floating_big.jpg

A báb

olvadni kezdett, hasa felszakadt, lábai foszlottak. Fodrozódott az óceán teteje, viharfelhők úsztak romboló sebességgel a köd felett. Hörgő villám csapott a vízbe, cikázó elektromos kéz rángatta a Felderítőt a felszínre aki a part homokjába robbant. Teste újra egésszé vált, kék és cián színeiben világított, kezéből ívelő plazmacsápok változtatták tükörré a szürke homokot körös-körül. Valahol egy mag, egy forrás, egy eredet megszűnt. Nagyon messze tőle valaki szétrepedt. A Felderítő céljának beteljesülésével nevének okát elvesztette.

Irányadó

mester és atya híján magára maradt. Feje felett fellegek vártak parancsra.

Haja lobogott a feloszló felhők hátán hozott széltől. Megtalálta pajzsát és föléje görnyedt, annak fényes felülete sistergett. Egy gyönyörű nő látszódott benne, mintha a Felderítő tükörképe lett volna, csak nemeiket cserélték fel. A Fekete Óceán partján térdeplő férfi pedig érdeklődve bámulta szellemképét. Fejébe fészkelte magát egy szó, ajkait születése óta először megmozgatta, és a szót ki is mondta:

- Éjfél

Mögötte a Fekete Óceán tajtékzott, ő pedig hátat fordított a masszív tudategyüttesnek, már nem vonzották hozzá kínzó kötelékek. Pislantott, lándzsája és pajzsa azon nyomban kezében teremtek. Sisakját nem vette vissza, de második bőrként éjfekete páncél kúszott pőre testére. Visszaindult a lakott földek felé, a Fekete Óceán misztikus ködként manifesztálódó védőbástyája pedig menekült, futott léptei elől. Hosszú út vezetett haza, születésének földjére. Lassan emlékezni kezdett, kívülről látta, miként jött világra. Látta mágia formálta porhüvelyét és újra átélte, ahogy mesteri elme tüzéből szűz bábba libben egy géniuszi csóva. Kirázta a hideg. Korábbi emlékei, a teremtő élete és tettei távolinak és hidegnek tűntek. Habár a Villámok Urának arcát hordozta annak tetteit nem tartotta sajátjainak.

12/25

Önálló életének felszentelésére a végtelen menetelés során saját nevet választott magának. A feje felett minduntalan morgó felhőlepel zúgásán átkiáltva keresztelte magát, szelek mestere, esővíz parancsolója kinek mennykő az ostora, a Viharkirály. Hosszú útjának unalmában eszébe jutott a Fekete Óceán. Egy mohó és kicsinyes létforma. Folyékony gondolatvár, az önállóság mészárszéke. Ragadozó volt az, tündöklő elmék és mindent elsöprő tehetség volt tápláléka. Magához húzta a nagyokat, a királyokat, uralkodókat és hősöket. Bekebelezte testük és vele együtt mindent mi naggyá tette őket. Gőgösen büszke volt magára a számtalan tudat katyvasza, felsőbbrendű hatalomnak kiáltotta ki magát ez az óceán. Pedig csak bénult pocsolya volt több száz kilométernyi szagtalan ködgomolyaggal körbefogva. Mégis, valahol a peckesen lépdelő fekete páncélos alak szívének mélyén ott kattogott a kétely ébresztőórája, magának motyogta:

– Engem a sötét hullámok mégsem fogadtak magukba.


Hosszú hetek, hónapok, sőt évek teltek el mire a Viharkirály segítő vezérfonal híján kitalált a köd kavargó labirintusából. Két fekete gomolyfelhő követte hűséges kutyaként az égben fenn. Teremtője uradalmának határában nem talált életet. Járatlan utak és üres falvak füstölgő romjai fogadták csupán. Volt ahol a romok már csak régmúlt halál emlékeit hordozták, míg kicsivel arrébb még parázslottak a tüzek. A Viharkirály szeleket eresztett előre és azok kígyóként csúsztak a tájon át kutatva. Életre lelt. Lábát behajlítva elrugaszkodott és magas ívben szökellve kilométereset ugrott. Erős hátszéllel érkezett, egy kopár domb tetején rongyokba öltözött nyomorék mellet ért földet. A botra támaszkodó férfi ránézett. Egyik szeme helyett fél fejét betöltő égett seb leledzett, bal lábát térd alatt elvesztette, több ujja is hiányzott. Szájából viszont töretlen és erős hang sugárzott:

broken_man_big_cc.jpg

  – Ne lépj tovább idegen. Vésznek és pusztulásnak hírnöke vagyok. Amott a Villámok Urának megbolondult kutyája tombolt. Már hosszú hetek óta járja a földeket és mindent mi kicsit is kiáll a talajból azt miszlikbe tör, zúz és lángba borít amit csak lát. Én és kompániám – A Bíbor Vadkanok – útját állni próbáltuk. Egyedül én éltem túl, testemre halmozta társaim kihűlt maradványait, rólam meg elfeledkezett. Tébolyodott őrület járja az Őrző testét mióta a viharok elhallgattak. Azelőtt jótét gólem volt, egykedvűen járta a tájat és védte népünket a tejköd rémeitől. Ha az emberek tudták volna, hogy védelmezőjük lesz egyszer gyilkosuk. Senki nem sejti miért lett ez így, miért hallgattak el a szelek!
 A Villámok Ura hátrahagyta tornyát, fehér várban vakító trónon ül és együgyű, távirányított hadigépekkel próbálja tartani a rendet. Küldött ide is azokból az ezüst behemótokból, az Őrző úgy vágta őket ketté, mintha csak füstből lettek volna. Ily gyengévé vált hát urunk? Ily csúfosan veszítjük el királyunk és otthonunk egyszerre? Ne lépj hát tovább. Fordulj vissza és menj messzire. Én követem tovább ezt az ádáz bestiát. Lesem a pillanatot amikor végre megfárad, hogy talán álmában csapjak le rá. Addig is távol tartok tőle minden utazót, mint tenmagadat!

13/25

A Viharkirály átnézett a megtépázott testű férfi válla felett. Egy kisebb völgyből füst és lángok csaptak magasba, fehérre meszelt házak falai dőltek dugába. Szemeit becsukta és megérezte ősének egyik elveszett szilánkját. Egy elszabadult bábot melyben rosszul kimondott szavak, magány és pusztító düh vegyült hideg következetességgel. Mindennek halnia kellett, ezt az üzenetet érezte kiszakadt szilánkjának fejében zubogni. Az Őrző szája néma volt, szemei vakok, füle süket. Csak kardjával tudta kifejezni önmagát, a magárahagyottság pedig fájt. A Viharkirály a nyomorék vándorhoz szólt:

– Aki a fehér várban ül, az nem a villámok Ura. Csak egy szétszórt kirakós szakadozott szélű darabkája, akárcsak az előttünk tomboló gólem. Maradj itt még egy kicsit, és nemsoká már nem kell tovább várnod az Őrző vesztére.

Fekete szelek gerjedtek, tornádó és hurrikán seperte arrébb a romokat és oltott ki tüzeket. A vihar szeméből egy apró alak hullott alá, kezében lándzsa és körpajzs. Ahogy becsapódott az eszeveszett Őrző feléje is fordult rögvest. A gólem gépiesen mozgott, izmok helyett pusztító szándék vezényelte. Nem várt, nem gondolkodott, nem kérdezett semmit látogatójától. Elhajított üllőként suhant előre, kétkezes pallosát a földbe vágta és méteres lökéshullám pattant le célpontjának pajzsáról. Kékes szikrát hányt a Viharkirály szeme, lerázta magáról a csapás porát, feje felett rángatózó masszává sűrűsödtek a felhők. A tébolyodott gólem földrengető léptekkel indult meg feléje. Egy pillanatra minden szín fehérbe vált, fű és föld repült szét füstcsóvát húzva maga után. A Viharkirály akarata villámként manifesztálódva sújtott le az Őrzőre, egymagában a csattanás is szétrobbantotta volna egy mindennapi halandó koponyáját, azonban célpontját alig lassította le.

A gólem kitinszerű fekete páncélja füstölgött ugyan, de komor alakja továbbra is tántoríthatatlanul jött előre. Kardját megsuhintotta és mozdulatának ereje távolról taglózta le a Viharkirályt, kinek pajzsa szilánkokra tört. Ahogy a széthulló pajzs csiszolt és fényes darabkái elúsztak előtte, a férfi saját tükörképét látta bennük száznyi apró darabra szakadva. Lándzsáját villámok nyaldosták, statikus elektromosság berregett körülötte akár ezernyi dühös darázs. Elhajította fegyverét a közeledő gólem felé, de az Őrző óriási pallosa még reptében kettévágta a hegyes botot. A Viharkirály puszta kezeit összecsapta maga előtt, markaiban gömbvillám formálódott, hajának szálai Medúza csápjaiként lobogtak önálló életre kelve. Előre repítette a gömbvillámot és az az Őrző testének robbant, megint csak mindhiába.

14/25

guard_fight_small.jpg

Megemelkedett

a gólem masszív pallosa. A Viharkirály becsukta szemét, még így is érezte a fenyegető kardot, melyet teremtője alkotott egykoron. Egy röpke pillanatra úgy tűnt, mintha saját karjában tartaná a fegyvert, hogy önmagára sújtson le vele, de az érzés hamar tovaszállt. Apró kisülések cikáztak tenyerében, fehér plazma csipkézte körülötte a ritkuló levegőt. Izzó, sisteregve lobogó penge kelt életre markában. Védekező csapásával kettévágta a feléje hulló pallost. A sztoikus Őrző egykedvűen engedte le karját, rá sem nézett fegyverének füstölgő csonkjára. Talán felismerést érzett? Megérezte és megértette végre az egykori teremtőjének fájáról lehullott másik ágat?

A villámpenge oldalról szelte át vállát, karját, majd mellkasát. Masszív páncélja önmagába roskadt, szél és tomboló erő röppent ki belőle. A szellem elszabadult, szilánkok egyesültek.

enforcer_death1_small.jpg
 
 

Egylábú vándor ugrált oda botjára támaszkodva. Egyetlen jó szemével a füstöt és pusztulás fürkészte. Esni kezdett. Előbb cseppekben, aztán mintha már egy egész óceán ereszkedett volna az égből alá. A lándzsás idegen már továbbállt, a vándor mégis mosolygott. Ép lábával ahogy csak erejéből telt belerúgott az kimúlt Őrző üres vázába, majd őrült módjára nevetett bele a zuhogó esőbe.

enforcer_death2.jpg

15/25

  A magasan forrongó felhők fekete duhajságában elemek cikáztak. Obszidián anyaga jött meddőn világra, mintha láthatatlan formába öntenék. Hajó alakjába folytak a cseppek, még árbóca is nőtt és hártyavékony vitorla küzdött rajta az elemek ellen. A hajó orrában a Viharkirály állt, haja lobogott, kezében fehér villámkard cikázott majd aludt ki nyomban. Erősebb lett, egy csonka ikerrel kevesebb. Elméje szédült, de szemei egyenesen előre néztek. Düh burjánzott szívében és az eget elborító őrjöngő vihar volt ennek gyermeke. Dühös volt korábbi önmagára, teremtőjére és urára, minden tévedésére és hibás döntésére, minden hiúságára és balga léptére. Miként szakíthatta darabokra saját magát? Csak mert egyszerre több oldalról zavarták behatások és kiforratlan remények? Öreg kora és mesteri hatalma ellenére kapkodó fiúcska volt csupán. Magának való zsémbes mágus, ki a tökéletes párról fantáziált, saját bordájából akart tükörképet faragni magának, eszményi testbe fojtott ellenkező nemet. Az őrült úr csak önmagát szerette, Éjfél lett narcisztikus önkínzásának elszenvedője. A Viharkirály felhők közti sötét égen úszó hajó orrában állt, keze előre mutatott. Néma parancsára szelek csápjai kutattak és rohantak előre ismét, mint nem is oly rég. Megtalálta következő célpontját.

Kabócák zizegtek, esőtől megfosztott sárga és magas fűnek szálai hullámoztak tenger gyanánt. Az évek alatt megfáradt torony recsegett és nyögött. Felette az ég üres volt és nyugodt, naplemente színezte lüktető vörösre a tájat. Távoli vihar szelte át dübörgő késként a horizontot. Egy hajó lökődött ki a tomboló felhők közül. A jármű gyengéden alá vitorlázott és a torony közelében ért földet, hideg testével árkot szántott a talajba és egy domb oldalába fúródva kötött ki. Kiugrott tatjáról egyetlen utasa. A torony falait lukak pettyezték és jó pár lemez lehullott róla, fenyegető hulladékhalmazba borítva az épület környékét. Ezzé válik az elme terméke, ha mestere elenyészik. Azonban valami erő – gyengülő de még élő, pulzáló erő – egyben tartotta a rozoga és rozsdásodó tákolmányt. Nem látszott a környéken életnek jele, üres és porral hintett falvak kibelezett testei hevertek a láthatáron. A Viharkirály teremtőjének egykori otthonába lépett.

  Egy karcos és néhol megrepedt korongra állt, mely egy magas kürtő alján feküdt. Régen villámok ereje repített rajta magasba látogatókat, most hasztalan feküdt. Köhögő szellő csapott fel az aknából, recsegő villámok ölelték körbe az oszlopokat, a férfi alatt emelkedni kezdett a platform. Öt percen át utazott felfelé, nem állt meg a korábban tanoncok, követők és hívek lakhelyéhül szolgáló szinteken. Csak a legfelső, privát lakrész és audiencia terem érdekelte, no meg a labor hol ideiglenes halálba taszította önmagát. Feje zúgott, füle fájt, szeme lüktetett, fogai rezegtek. Valaki volt odafent és őt várta, a Viharkirály gyomra pedig összeszorult izgalmában. Nem tudhatta mire számíthat. Csikorogva nyílt ki előtte az ajtó és az egykori lakrésze előtti nagy térbe lépett. Az egyik vastag fal vagy kiesett, vagy szándékkal penderítették le helyéről.

16/25

A korábban zárt térből nyitott oldalú terasz lett. Gyengécske fű nőtt a repedezett padlóból és amott még egy göcsörtös fa is állott. Úgy tűnt keseredett harc dúlt az omladozó torony fémcsontváza és a természet élettől lüktető csápjai közt. Megindult teremtőjének egykori ajtajához, el a régi trón mellett. Megtorpant és szemei szikrákat hánytak. Hatalmas vásznon előtte egy festmény állt, a Villámok Urát ismerte fel benne. Köpeny, maszk és bot. Arrébb aztán egy másik kép, majd még egy. Száz vászon össze vissza, volt melyik lábakon állt, volt olyan mit kötelekre lógattak, hevertek a trón oldalán és a földre dőlve is. Mind egykori urát ábrázolták, régi emlékeit és szilánkjainak alakjait. Ott volt az Őrző, ahogy tombol és pusztít és úgy is mikor a népet védte. Ott volt a Felderítő, ahogy a ködben vándorol. Több képen a Fekete Óceán hullámzó masszája köszönt vissza. Végül ott voltak Éjfél képei. A nő arca ezer érzelem variációjában jelent meg. Dühösen, félve, fáradtan, vágyakozva. A vásznak sűrűjében, egy félkész kép mellett állva ott volt a gyilkos szilánk is. Éjfél egyazon tőből fakadt testvére felé fordult. Mögötte félbehagyott képen absztrakt színekben pompázó mása nézett vissza a látogatóra.

midnight_paint_big.jpg

17/25

Hangja lágy volt és szomorú:

  – Mondd meg nekem uram, vajon ha elégszer festem le magam érző lénynek, akkor végre ténylegesen is érzelemre dobban talán szívem? Talán ha még ezerszer úgy festem le arcom, ahogy a víztócsák tükrében látom, akkor el is hiszem, hogy így kell kinéznem? Talán ha meséket és verseket költök saját életemről, akkor azzá is válok, ki bennük vagyok? Egy külön életű egyénné, félig meddig emberré alakulok, talán még igazi nő is leszek. Láttál már igazi nőt? Nem olyanok mint én, szemükben nem hideg sivárság délibábja remeg. Élnek és életnek adnak teret. Nekem méh helyett hamuval telt üreges gombócok jutottak, ok és funkció híján a hasam alatt leledzenek ezek a súlyok. Voltam kint a vadonban. Miután megöltelek – tudom, hogy nem neked vetettem véget, de elvonatkoztatni korábbi atyánktól oly nehéz – elmenekültem innen és népünk közé vegyültem. Ott aztán kedvesen fogadtak, mosolyogtak, a férfiak magukhoz húztak és megfogtak. Forró volt leheletük és gyöngyözve izzadtak, én pedig válaszul villámokkal porrá égettem őket. Mindannyian rád emlékeztettek. A nők miatt jöttem el mégis. Oly szépek voltak, igaziak, anyától származó teljes lények, nem csupán tökéletesre teremtett öltöztetős bábok! Azóta itt várlak, Villámok Urának, életek tolvajának, szellemek mészárosának örököse. Eljöttél hát, hogy bosszút állja rajta? Legyen, pusztíts el, ragadd el erőm, építs bele új házadba, dőljön szét csak ez a fájdalmas torony hiányomban! De előbb mond meg nekem, ha csak magamnak festek itt, és rajtam kívül nem látja senki, akkor művészet ez vagy öngerjesztő maszturbálás csupán?

A férfi nem válaszolt. Szédült a rengeteg kép láttán. Fájt neki Éjfél nézőpontja. Ilyen közelről a nőalak emlékei úgy égették, mint a csupasz bőrre csöppent sósav. Lépett egyet Éjfél felé és köztük a tér vibrált, ritkává vált. Kínzott létük magjai felismerték egymást és egységre vágytak újra. Éjfél ajkai nem mosolyogtak, de szemei kérlelték a Viharkirályt, tegye meg amiért idejött: Vágjon rendet a szétszakított valóságban. A Viharkirály örökké tudta volna bámulni Éjfél hajának hullámait, arcának minden vonulatát, de zsigereiben érezte a magára maradt szilánk fájdalmát és bánatát. Véget vetett megosztottságuknak. Fehéren izzó kard éledt fel kezében majd a lány alakja kettészakadt. Középről kétfelé indult meg a sorvadás, a teremtett test molekulái és atomjai felbomlottak és elolvadtak az éterben. Szövetük szakadásából szökött ki a bezárt szellem.

A festett portrék körös-körül lángoltak, a nő arca mindegyiken egyszerre olvadt felismerhetetlenné. Kialudt a villámkard, a Viharkirály szemei pedig kékes fénnyel sütöttek. Ajka összepréselődött, páncélos teste körül a tér vibrált és bizonytalanul vonaglott, majd fehér zajt okádva lenyugodott, lába alatt a torony remegett és nyikorgott. Akármi is tartotta állva a roskadozó építményt, már elvesztette erejét, úgy tűnt Éjfél létéhez volt kötve a struktúra állaga. Fekete viharszem röppent a félig nyitott hatalmas teraszra, fűszálakat és fákat prüszkölve szanaszét. A felhőkbe burkolt orkán morcosan morogva vonult vissza, hiányában a torony magába roskadt. Összedőlt az egykori Villámok Urának egykori monumentuma.

18/25

Frissen született repülő hajó fedélzetén állt a megújult Viharkirály, kezében fehér gyűrűkkel izzó lándzsa, torkában harag és méreg íze. Több lett, ereje megnőtt, de Éjfél szilánkjával együtt eddig ismeretlen fájdalmát is megörökölte. Önbizalma és önuralma megingott egy csapásra, fortyogó haraggal áztatta el kétségeinek gyarapodó erdejét. Ő volt a Villámok Urának örököse. Hatalma megkérdőjelezhetetlen, tévedései megbocsáthatatlanok. Egyesítenie kellett az összes szilánkot, hogy múltját maga mögött hagyja. Lehetett bár isteni hatalommal bíró mágus, szégyene ugyanúgy égette belül, mint bármely földönfutót.

skyship_big.jpg

19/25