Tartalom



Az Overett Utolsó Útja

2. Rész

Visszatértünk a táborba miután a friss zsákmány vérét tengervízzel lemostuk magunkról. Baleset történt míg távol voltunk. Egy matróz megmászott egy ágatlan fát. A tetején érő zöldes termést szerette volna megkaparintani. Helyette leesett és lábát törte. A seb mély volt és combcsontjának vége a tépett húson át kikandikált. Döbbent és tehetetlen férfiak vették körül. O’Furi lépett elő és parancsára szerencsétlen flótást árnyékba vonszolták. Én továbbálltam. Elfáradtam a patkányhús emésztésben, le kellett feküdnöm. Ropogó tűz hangjára ébredtem. A táborlakók egy máglya körül ültek. O’Furi a tűz előtt állt, mezítelen lábait a homokba ágyazta. Mély hangja lukat vágott a nyugodt éjszakába:
  – Kik fekve várják a halált nem szolgái az úrnak. Kik maguktól választják a sorvadást és a semmittevést a sátán szolgái azok. Isten azért teremtette kezünk és karunk, hogy tegyünk, alkossuk, hogy magunkhoz rántsuk az élet gyeplőjét. Nem lehet bűnös egy tett sem, melyet az életben maradáshoz viszünk véghez. Megáldom hát e húst, kinevezem Jézus Krisztus testének és a vért benne pedig az úrvacsorához ivott bornak. Isten nem átkoz majd minket, hisz saját teremtését esszük csupán, ezzel szent életünket megóvván!

Egy magas és erős matróz hatalmas levelet húzott elő, mely addig kőre fektetve a tűz fölött füstölt. Egy meztelen test hevert rajta. Arcát bezúzták, talán hogy könnyebben lehessen lenyelni az étket. Égett hús szaga csiklandozta orromat. A test talán a korábban fáról lezuhanó matrózé lehetett. Lába rózsaszínes volt és füstölt, a csont még mindig ugyanúgy kiállt lábából. O’Furi letérdelt és egy késsel apró húscafatot vágott ki a test karjából. Megrágta majd lenyelte a falatot, aztán tekintetét végigvezette a körülötte guggoló férfiakon és kinyilatkoztatott:
  – Íme, Krisztus húsa. A megmentő! Étek, hogy éljünk.

corpse_eat_small.jpg

A matrózok felbátorodtak és közelebb kúsztak. Puszta kezükkel, koszos körmeikkel tépték a testet, egyikük a férfi bokájába mart. Futottam és Rúfusz velem loholt. Oly messze futottam, de nem menekülhettem el. A sziget másik felén zuhantam össze. Amit láttam velem jött, bekúszott a fülembe és kannibalizmus borzalmait suttogta oda. Előre-hátra dülöngéltem ültömben, sírtam két kő közé ékelődve miközben Rúfusz próbált testével hozzám bújva megnyugtatni.

Nem mentem vissza a táborba. Másnap reggel megint vadászni indultunk Rúfusszal. Megtaláltuk a patkányok forrását. Kiderült, hogy a ravasz kis élősdiek az Overett leszakadt hátsó felében húzták meg magukat. Reggelente mikor apálytól volt sekély a víz a rágcsálók a szigetre úsztak. Órákon át férgeket, bogarakat vadásztak, majd mikor az ár elmúlt újra visszaúsztak odújukba. Lenyűgözött eszességük. Rúfusz kettőt kapott el belőlük aznap. Ezúttal kissé nehezebb volt megennem jussomat, mivel már nem éheztem annyira. A kis lábak csiklandozták nyelvemet és öklendezni kezdtem tőlük. Saját részemet négy darabra vágtam és kiszívtam belőlük a hús nagyját. Rúfusz boldogan ette meg a maradékot.

Elindultunk, hogy a barlangban friss vizet igyunk. Már szürkület volt, ott csaptak le ránk. Négyen voltak, egyikük O’Furi. Önhitten állt meg előttem, nyelvemen éreztem a megvetés ízét mely fejében vetett fészket. Felém szólt:

ambush_col_small.jpg

– Egy ember ki elhagyja nyáját, ki visszautasítja az úrtól való étket, ily hitetlenséggel élsz Kornéliusz. Attól a pillanattól fogva, hogy megláttalak tudtam, hogy senki vagy. Papírember, gerinc és szándék, pislákoló értelem híján kúszó icipici csiga. Velünk ehettél volna, megosztozhattál volna az úrvacsorán, de nem. Inkább a vadonban kószáltál korcsoddal. Szavaztunk távollétedben Kornéliusz. Úgy szavaztunk, te leszel a következő vacsora.

8/14

Meglengette kezét és három csatlósa ránk rontott. Rúfusz ugatott és ahogy közelebb értek egyikük lábába harapott. A matróz egy uszadékfa palánkkal vágta fejbe szegény társam, aki nyüszögve engedte el. Egy hegyes élű kővel estem neki támadóinknak. Visszaütöttek és én elestem. Egyikük megfogta karom majd azonnal el is eresztett, velőtrázó sikoly csusszant ki száján. Rúfusz mélyen vádlijába harapott. Sikerült felállnom és elfutnom, csak akkor álltam meg mikor összeestem a kimerültségtől. Rúfusz nem jött utánam. Ordítani akartam, nevét kiáltani, hívni magamhoz. A sziget szelei ezernyi hangot hordtak felém, köztük a legrosszabbat: Egy távoli de szívszaggató nyikkanást, egy kutya utolsó sikolyát. Tudtam, hogy barátom odaveszett.

Oly ártatlan teremtés volt. Ösztön és feltétel nélküli szeretet négy lábon. Felbonthatatlan hűsséggel szolgált, még miután szerencsétlen gazdája a habokba fúlt is, velem tartott és becsülte társaságom. Olyan kincs volt ő melyet örökre elveszítettem. Zavarodottan és magamban motyogva kúsztam el a partra. Fegyvert kerestem, talán hogy megöljem O’Furi-t. Újra csak az Overett félbetépett farához jutottam. Az ár magasan állt és a szelek puhán simogattak. Mancsok zaját hallottam ahogy a homokot kaparják. Meglepődve perdültem meg. Rúfusz volt, de mégsem. Hús és vér kutya helyett egy fekete árnyékeb ült előttem. Szája kinyílt és szavak ömlöttek elém:
  – Át kell kelned a habokon Kornéliusz. El kell érned a roncsot. Keresnek, és ha elkapnak hát megesznek egyben. A túlélésért meg kell tenned.

black_dog_small.jpg

Halott társam szavai csengtek fülemben ahogy a vízbe merültem. A patkányok sokan voltak és apró testükkel alig vertek hullámot, én egy nagy alak voltam mi összevissza fröcskölt, féltem hát a cápák harapását. Elértem a roncsot és bekúsztam nedves gyomrába. Három fedélzet volt a víz felett és minden recsegést, minden patkány cincogását hallottam odabent. Száz apró alak futott szét jöttömre, szemeik úgy gyúltak fel a sötétben, mint csillagok az éjszakai égbolton. Rúfusz szelleme tűnt fel mellettem, hideg fuvallattól reszkettem:

  – Ne félj Kornéliusz. A patkányok éhesek és számosak, de te vagy a ragadozó. Te vagy a vadász itt. Nyúlj ki a sötétségbe és szakítsd le őket mint telt szilvákat a fáról. Fogad, szemed és füled is van, használd őket!

ship_bottom_small.jpg

Szavai ellenére bénultam feküdtem. Tétlenségben múlt el egy nap. Megéheztem. Apró lábak neszezése csengett fülemben, gyomrom korgott. Patkányok köröztek körülöttem a sötétben, figyeltek. Méregették, hogy étel vagyok-e vagy veszély. Emlékeztem Rúfuszra, hogyan vadászott, hogyan halt meg. A második nap is eljött és el is ment. Pár patkány megközelített, egyikük megakarta harapni ujjamat. Elzavartam. A harmadik napon a legfelső fedélzetre kúsztam. Én voltam az éjszaka, élő árnyék, éhes száj. Lecsaptam egy falka cincogó patkányra, testem kilapított egyet.

9/14

Forró piteként tömtem magamba testét, mintha csak Maude, apám szakácsnője sütötte volna. Meleg volt, nyers, és kissé még mozgott. Finomabb volt, mint bármely pite mit életemben ettem. A nyelvemen hánykolódó hús az élet volt maga.

Erősen esett az eső és a roncson maradt hordókba csorgott, onnan ittam. Napközben az árnyak közt bújtam, éjszaka vadásztam. Falánk volt éhségem, gyenge testem megtelt kéjsóvár erővel, vágytam a patkánylakomát. Csillagok hirdették az idő múlását. A patkányok óvatosabbak lettek, de én elkaptam őket. A roncs nem volt nagy és éjszakára visszaúsztak a szigetről, ismerős lukaikba iszkolva. Elégedett voltam ott, még boldog is. Egy apró sötét mennyországban voltam, vagy talán csak őrület burjánzott civilizált személyemben. Egy hét is eltelhetett, nehezen volt mérhető az idő, de ez a becslésem. Mancsok kaparták a pallókat és valami nagy lihegett odúmban. Rúfusz volt, az árnyék:
   – Most már menned kell Kornéliusz. Ez a nyikorgó hajófar nem lehet koporsód. Készen állsz, hogy valami nagyobbra vadássz. Készen állsz a bosszúra.

Teste nagyobb volt, mint életében valaha. Mintha dühtől hízott volna meg. Fejemben szólt hangja és engedelmeskednem kellett. A patkányokkal együtt kiúsztam a partra. Ködös reggel volt mikor a táborba lopakodtam. Egy hegyes kővel fegyverkeztem fel, senki sem volt azonban ott, legalábbis élő ember nem. Egy sebtiben kiásott lukba egy nagy rakás csontot dobtak, némelyik már kifehéredett a nap égető sugaraitól, azonban mindegyiken fognyomok voltak. Az Overett romjait és levedlett faanyagát felhasználva asztalokat és kunyhókat építettek a matrózok. Találtam köztük elhajított ruhákat, de papi talár nem volt ott. Az egyik asztal élébe rozsdás kést szúrtak, mellette a fa sötéten vöröslött foltokban. Valaki talán húsvágásra használta a felületet.

spear_corpse_small.png

Számos lábnyom vezetett a táborból kifelé a távolabbi partszakaszhoz. Ahogy arra sétáltam találtam egy halott embert a fák tövében fekve. Matróznak néztem, furcsa kinézetű dárdák álltak ki hasából. Talán az őslakosokkal folytatott harcban vérzett ki. Mundroga távoli szigetéről füst szállt magasba, most már biztos voltam benne, hogy ott találom a törzs tagjait. Leültem a partra lábaimat a vízbe lógatva. Rúfusz áttetsző teste ült le mellém:
  – Csak négy matróz volt, és persze O’Furi. A maradékot megették. Kitaláltak egy rendszert, apró faágakból húztak. Aki a legrövidebbet húzta, az vesztett, de nem osztották be jól a húst. A pap azt mondta, a hús megromlik. Megették mind frissiben, sokszor meg sem sütötték. Kövérre hízott ám, láttam a hasát felpuffadni. Úgy ette, mintha Krisztus vérét szürcsölné csak. Aztán tegnap férfiak jöttek. Fekete bőrük volt és azt hiszem eveztek idáig. Megölték a matrózokat és elvitték O’Furi-t, meg pár testet is.

10/14

Bénultan ültem a homokban és kérdeztem magamtól, hogy láthatta ezt egy szellemkutya? Megkaptam tőle válaszom rögvest:
  – Megmutatom neked, hogyan láttam!

Rúfusz élő árnyéka visszavezetett a táborhoz, sziklák mögé hajított kisebb csonthalomhoz hozott. Egy kutya lecsupaszított koponyája hevert ott, orrával egyenesen a tábor felé irányozva. Tényleg látta hát saját szemeivel. Rúfusz árnya szomorúan nézett rám és szívem a mélybe zuhant. Négylábú barátom még halála után is engem segített. Hangja újra szólt fejemben:
  – Utánuk kell menned. Át kell úsznod a nagy szigetre. Amit itt megtettek azt nem lehet sem elfelejteni, sem megbocsátani. Amit velem tettek, amit veled tettek, amit saját magukkal tettek. Meg kell büntetned őket Kornéliusz, meg kell ölnöd O’Furi-t.

skull_col_small.png

Nem vitatkoztam, nem voltam rá képes. Tudtam, hogy az őslakosok nyomban lemészárolhatnak. Azt is tudtam, hogy valószínűleg még csak a másik szigetet sem érem el.

shark_col_small.jpg

A tenger majd egyben elnyel. Mégis magamhoz vettem Rúfusz koponyáját és egy huzallal csípőmhöz kötöztem. A táborban talált kést fogaim közé szorítottam és áttörtem a hullámok falát. Nem voltam rossz úszó, de tudtam, hogy ezt a harcot nem lehet megnyerni. Csak fenn kellett maradnom és hagyni, hogy az áramlat vigyen magával kedve szerint. Némi irányozással és rengeteg, arcomba csapódó sós víz lenyelésével sikerült félútig ellubickolnom.A nap magasan volt és épp megadtam magam egy nagy hullámnak mikor megláttam az alattam úszó árnyat, egy cápa szürkés alakját.

Nem maradtam mozdulatlan, de nem is kezdtem el vadul csapkodni. Alámerültem. A bestia oldalra fordult felém, talán csak érdeklődött irántam. Látásom elhomályosult, de fekete szemeit tisztán ki tudtam venni még a víz alatt is. Egy mély hang morgott elmém mélyén:
  – Harapj mielőtt megharapnak!

11/14

A kés kilebegett fogaim közül és én elkaptam. A cápa arrébb úszva próbált körözni, de én lecsaptam rá. Pengém húsába vájt és megkapaszkodtam fogantyújában. Nagy volt a csapkodás. Lejjebb húzott, mélyen a hullámok alá, de nem engedtem el. Talán szerencsém volt, talán csak egy fiatal, tapasztalatlan cápa volt, valahogy sikerült átölelnem. Tüdőm teljesen kiürült amíg farkát szorítottam. A kést kihúztam majd újra oldalába vágtam, ő pedig feljebb csapkodott a felszín felé. Hullám dobott minket fel én pedig majdnem elfelejtettem levegőt venni. Harcoltunk és küzdöttünk és én újra szúrtam. Tiszta kék víz váltott vörösbe. Nyertem. Karomban tartva a holt cápa testét a felszínre úsztam. A hal holtában nem lebegett, de nem engedhettem el. Ő volt az óceán feletti jelképes győzelmem díja, érdes bőrű érme, ráadásul késem is oldalában ragadt.

Rúfusz hangja ugatott fejemben én pedig csak tapostam a vizet. Hátra nézve Mundroga dombjait láttam. Próbáltam hátammal a víz felszínére fekve lábbal úszni. A cápa testét magamhoz szorítottam, mint egy régi szeretőt. Kemény bőre fájóan végigsúrolt. Orrom és szám megtelt sós vízzel, de én csak úsztam és úsztam. Oly sokáig úsztam, hogy a nap megindult lefelé az égen. Lábaim fel akarták adni, de csak tovább tapostam a vizet. A cápa halott szemei közelről bámultak rám. Küzdenem kellett a levegőért, majdnem eleresztettem. Majdnem visszaadtam a haboknak, de aztán valami nekiütődött lábamnak. Magas hínár volt, közel értem a parthoz. Fáradt nyakam nem tudott már hátrafordulni, hogy lássam. Egy nagy hullám emelt magasba. Peregve-forogva estem mígnem homok fogott meg. Utolsó erőmmel ledobtam magamról a cápát majd meleg ürességbe zuhantam.

Álmomban tűz égett. Egy férfi testét sütötték, majd elkészültében egy szépen megterített asztalra fektették. O’Furi volt az, talárjában fekve, kezében még mindig bibliáját szorongatta, Rúfusz is az asztalnál ült úri ruhában mely meglehetősen furán állt kutyatestén. Örömmel falatozott, nagyokat harapott a halott pap testéből. Mikor felébredtem még mindig láttam a lelkészt. Hideg szél fújt arcomba, lábam fájt, testem sajgott, kezeim elzsibbadtak. Tudtam, hogy ébren vagyok, de O’Furi mégis ott volt. Asztalra fektetve, holtan és hidegen akár egy sírkő, bár megsütve nem. Bibliáját elhagyhatta valahol.

amaua_eye_fix_small.jpg

Udvarias köhintés vonta magára figyelmem, így eszméltem fel bénult döbbenetemből. Egy faluban voltam, kicsiny bódék által körbevett téren. Törzsi férfiak és nők álltak előttem, apró gyermekeik szüleik lábához bújva bámultak. Egy díszesen faragott faszékbe ültettek. Mellettem az asztal melyen O’Furi feküdt, előttem pedig egy kövér ember ült. Fontos személynek tűnt, arcát tetoválások borították. Szemével felmért, kezében elefántcsont teáscsészét tartott és a benne kavargó forró folyadékot fújogatta. Hozzám szólt:

  – Üdvözöllek látogató. Mindig öröm valá vendégeket látni szigeten, őket fogadni.
Kezével a holt pap teste felé intett:
  – Barátod ő neked?

cup_col_small.jpg

A prédikátor viaszszerű bőrét néztem, szeme csukva volt, szája üresen tátongott. Embernek farkasa volt ő, holtak falója, és most hideg volt és kimúlott, akárcsak a férfiak húsa kiket befalt. Válaszoltam vendéglátómnak:

– Nem, nekem csak egy barátom van.

Fájó kezemet Rúfusz koponyájára helyeztem, mely csodával határos módon még mindig oldalamnál ficánkolt.

12/14

A törzsi férfi rám nézett majd forró teával teli csészéjét O’Furi lába mellé helyezte.
  – De ismered. Tudom, hogy így vala. Látám szemeidben. Látám ott harag és félelem, nem volt neked barát az bizomány.
A kövér férfi sóhajtott, kezeit keresztezte hasa előtt, majd önkényes monológba kezdett:
  – Láttuk a tüzeket Tchanaga szigeten odaát. Fiam átszelelt hajóval. Nem lát jót semmit. Elhozza ide ezt embert, szaglik mint hamu és vér. Ez ember azt mondja nekem ő istennek szolgája. Felnéz az égbe és imádik, beszél a felhőnek, beszél a napnak. Azt mondja: kéri, hogy isten sújtson le ránk. Nem tudom mi az a sújtás, de nem tetszés az nekem. Ismerem az embereket. Elég szemükbe néznem nekik. A szemekbe víz van, úgy mint az óceánban, ott van isten. Nem az égben, nem a felhőben, nem a napban. Megpróbáltuk, hogy isten szolgája-e igazán. Bedobtuk vízbe, de nem úszott, csak lebegett. Nem merült le, csak megfulladt. Nem volt ő isten embere.

Hangosan kacagtam. Vállam leereszkedett és sírtam. Hát tényleg halott volt, nem álmodtam. A törzsfőnök előre dőlt székében és tanulmányozni kezdett. Megkérdeztem, miként lehet az, hogy ilyen jól beszél angolul. Nem hallottam arról, hogy a Valiant legénysége sok időt töltött volna a helyiek nyelvi célzatú oktatásával. A kövér ember örömmel nevetett és combját csapkodta:
  – A fehér ember mindig meglepődik! Nagy hajóval jönnek sokan és mindig hiszik ők az elsők, a legeslegeslegelsők. Hogy senki nem tud hajóval jönni ide és itt titok minden. Mi azt mondjuk mindig: így van! Mindig ugyanazt is akarják. A víz köveit, az óceán és isten ajándékait. Sok van nekünk abból, mert a mi istenünk szeret és ad nekünk szabadon belőlük. Elcseréljük a követ a fehér emberrel, és ti adtok nekünk mindent amitek csak van.

Igaza volt. Az előttem lévő tér tömve volt bútorokkal, kiváló minőségű és csapnivaló termékekkel egyaránt. Volt ott mahagóni asztal, drága szőnyegek homokos porra dobva, öltözőszekrény a szabadban és tengerészeti ládák egymásra hányva. Asztalokon ezüst kancsók, bronz étkészletetek, porcelán tányérok hevertek és egy apró fekete kislány rózsaszínű ruhában lófrált. A ruha anyaga kissé koszlott volt és használt de láttam, hogy Európából származhatott csakis. A főnök látta, hogy megfigyeltem mindezt és tovább folytatta:
  – Sokan voltak belőletek már. Portugál, Nederlander, Britek szigetéről, Keleti-indai társaságtól. Adtak könyv, maradtak néhányan soká. Tanultunk tőletek. Kivettük fejetekből a nyelvetek szavait és átraktuk mi fejünkbe. Isten a vízből szólt fel: „Adjátok nekik köveimet és cserébe fogjátok a tudást.” Most már mi is tudunk, rég óta tudunk, igen! De még mindig jöttök és hiszitek titok itt minden. Hogy csak ti fogtok nagy üzletet csinálni. Hát, mister cápaölő, olyan szigetről úsztál ahol emberek ettek embereket. Tanultunk szót erre a fejetekből: Barbárság. Azt hiszem az. Ettél-e te is embert talán? Te is voltál barbárság? Téged nem doblak be vízbe, mint a másikat, hogy isten mutassa meg. Nem kell. Isten már döntött. Lányaim láttak parton mikor homokba estél, látták, hogy cápát öleltél mint testvért. A fekvő fulladt ember nem lehet istennel, de te még lehetel. Mi neved?

Válaszoltam:
  – A nevem Kornéliusz Faust.
Vendéglátóm gyöngyöző fehér fogakat villantva mosolygott:
  – Én vagyok Mundroga ura, a törzs apja. Azért jöttél, hogy üzletelj mister Faust?

Gondolkodtam ezen, talán ez volt a célom egyszer valaha. De úgy éreztem már nem volt mit elérnem, nem volt hajóm se legénységem. Csak annyit mondtam:
  – Inkább ennék valamit, mister Mundroga ura. Egyszerűen meghalok az éhségtől.


Mögöttem egy kutya árnya morgott egyetértésben.

13/14

CORNLIUS_small.jpg

FIN

14/14

© 2018 Gábor Eichammer