Tartalom



Az Overett Utolsó Útja

1. Rész

overett2_color_smallest.jpg

A hullámok akár az emlékek, percenként formálódnak majd hullanak semmibe újra. Emlékszem a napra mikor kihajóztunk Londonból. Köd homálya fojtogatott és a hajó fája úgy nyikorgott alattam, mint egy ősöreg és olajozatlan ajtó. A legénység üde jókedvvel indult utunknak, vélemény szerint ez az utolsó kör rumnak volt köszönhető. Azelőtt csak egyszer hajóztam, akkor is csak a csatornán át. Elviselhető út volt, bár a tenger nem kötött le igazán. Mégis egy hajó fedélzetén találtam magam újra, a megbecsült Kelet-indiai Társaság alkalmazásában.

Különleges nevem van, legalábbis Nagy-Britannia területét tekintve. Szüleim Kornéliusznak kereszteltek német örökségünk tiszteletére. Családnevem irodalmi kötöttségű, egy tragikusan elbukó hős nevéből fakad: Faust. Eseménytelen gyermekkorom volt. Egyke voltam, távolságtartó szülőkkel és mosolytalan dadákkal megáldva. Apám vagyona nem sok örömöt hozott felnőtt életembe. Szülőm kitagadással fenyegetett amennyiben nem vetem fejem tanulásnak. Jómagam számok és papírok barátjaként a könyvelőszakmát választottam. Diplomám megszerzését követően a Kelet-indiai társaság rögtön alkalmazott. Nem volt egy unalmas pillanata sem munkámnak. A fizetés nagylelkű volt, a gyertyafény mellett eltöltött munkaórák pedig méltányosak. Kényelemben éltem egy magam által bérelt szobában, szüleim bárminemű pénzügyi segítségét visszautasítottam, talán dacból.

Egy évnyi munka után azonban kirángattak íróasztalom mellől. Egy tapasztalt kolléga – kit egy fontos hajóútra szántak – hirtelen betegségbe esett. Gonorrhoea, azt mondták. Engem nem sújtott ilyesfajta baj, hisz kerültem a kurtizánok és bordélyházak keserédes örömeit. Mondhatnám, hogy jó keresztényként a házasság szentélyének tartóztattam magam, de igazából csak kerültem az emberek társaságát, beleértve a nőkét is. Beteg kollégám feladata elsődleges fontosságú volt és engem szántak helyébe. Apellátának helye nem volt. A hajó melynek útját felügyelnem kellett az Overett volt. A fregatt korábban hadihajóként szolgált, midőn nyugdíjazása után a Kelet-indiai társaság meg nem vásárolta kapitányával egyetemben.

1/7

Nevezett vén tengeri medve Mr. Hawkright volt. A szárazföldön összetöpörödött, háta meghajlott, húzta lábait maga után. Hullámok hátán azonban új erőre kapott és szálfaegyenesen állt akár egy karó. Arcát a tengeri szelek mélyen felszántották. Öregembernek tűnt, habár csak hét évvel volt idősebb nálam.

Hawkright_small.png

Küldetésünk a Mundroga szigetek elérése, majd az ottani őslakosokkal való kereskedés volt. Négy évvel korábban egy másik hajónk, a Valiant szerencsés véletlennek köszönhetően talált rá a szigetegyüttesre. A hajó iránytűje meghibásodott és letértek eredeti útjukról. A kapitány kétségbeesetten próbálta korrigálni az irányt, azonban az árbóckosárban posztoló hajó inas földet kiáltott. A mundrogai őslakosok barna bőrű, fából készült lándzsával felfegyverzett törzsi népek voltak. Nem támadtak azonnal a Valiant legénységére, a kapitány pedig kissé nehézkes, de eredményes kereskedelmet épített ki velük. A helyiek kiváló úszóknak bizonyultak, félelmetesen hosszú ideig voltak képesek visszatartani lélegzetük a víz alatt. A cápáktól hemzsegő vizekbe merülve kagylókat halásztak, melyek néha fényes gyöngyöket rejtettek. A mundrogai népek ezeket nem tartottak túl nagy becsben. Barbár népek voltak, kultúra és oktatás híján. Örömmel elcserélték a számunkra becses természeti kincseket. A Valiant által hazahozott egyedi és különleges szépségű gyöngyöket iszonyatos pénzekért adta tovább a vállalat.

Vissza kellett követnünk a Valiant útját a titokzatos szigetig. Mindenféle tárgyból bőven felpakoltunk, melyekre a törzsi nép jól reagált: ruhaneműk és anyagok, takarók és ingek, dohány, gin – amit a rumtartalékoktól arrébb, lakatra zárt tárolókba rejtve szállítottunk – ezüst evőeszközök, szőnyegek és kis kézi tükrök voltak a rakomány. Vittünk még bútorokat, leginkább asztalokat és egyszerű székeket. A szigetlakók nagy áhítattal tekintettek a civilizáció eme termékeire, isteni ajándékként becsülték eme javakat a Valiant kapitány szerint. Azonban óvatosságra okot adó pletykákat is hallottunk. A szigetet látogató legénység távoli és fojtott sikolyokról számoltak be, melyek a sziget árnyékba vesző barlangjaiból szöktek elő éjszaka. Fojtott hangú suttogások kannibalizmusról adtak számot. Védekező szándéktól vezérelve elégséges számú muskétát, lőport és szablyát is hoztunk magunkkal.

PriestBG_smaller.jpg

Az én munkám volt felügyelni a kereskedelem tisztaságára, leginkább a Kelet-indiai társaság szemszögéből nézve természetesen. Ez a kapitány és a legénység megfigyelését és áruval kapcsolatos tevékenységeik feljegyzését foglalta magába, vigyázván arra, hogy a legénység ne próbáljon a társaság által megítélt jussánál többet magához venni. Pozícióm miatt a legénység visszásan kezelt. A kapitány könnyen észrevehető rosszallással nézett reám és a tengerészek néha a lábam elé köptek jártamban.

Rajtam kívül volt még egy újdonsült tagja legénységünknek. Azonban ezt a személyt sokkal nagyobb tisztelet övezte, mint engem. Talán ez reverendájának volt köszönhető, de meg kell említenem, hogy papi mestersége mellett a férfiú igencsak erőteljes kiállással is rendelkezett. O'Furi atyának hívták, egy Londonhoz közeli ír katolikus templomban teljesített szolgálatot egyházférfiként. A város fojtogató üzemeiben robotoló ír bevándorlók adták nyáját, bár szerintem az atya inkább volt settenkedő farkasuk, mint sem jó szándékú pásztoruk.

2/7

Annyira hasonlított ő az anglikán egyház joviális plébánosaira, mint bengáli tigris a főtt csigára. Markáns élű orrával vérebként pihenés vagy szünet nélkül szimatolta ki az istenkáromlás morzsáit. Láttam ahogy a hajó korlátjának dőlve a hullámokat nézte. Talán gyengeséget keresett az óceán végtelen testében, vagy a sátán jelenlétét leste. Állkapcsát keményen összeszorította, arcában az izmok remegtek, mint fertőzött sebben a férgek. Egyházi talárját mintha rá öntötték volna és vaskos bibliáját folyton kezében szorította. Reggeltől estig a fedélzetet járta fel és alá, héjaként csapva le az elé kerülő szerencsétlen matrózokra. Távolról hallottam ilyenkor szavait, de még így is elértek hozzám bűnökről, kénköves pokolról és az eljövendő végső ítéletről duruzsoló litániái. A legénység lehunyta szemét és keresztet vetett. Még a legszívósabb, számtalan óceáni vihart és hosszú hajóutat megélő veterán matrózok is együgyű csecsemővé vedlettek az ír inkvizítor előtt.

A kapitány volt az egyetlen ki nem hódolt be ítélkező szemeinek. O’Furi egyenrangúként kezelte őt, gyakran fogyasztották el együtt vacsorájukat Hawkright kabinjában. Én egyedül fogyasztottam el szegényes étkemet apró zugomban. Mikor éjszakánként az alsó fedélzetre mentem, hogy magamhoz vegyem levesadagom, gyakran akaratlanul is kihallgattam a legénység beszélgetését. Általában az útról, a kannibálokról és a ránk váró gazdagságról motyogtak. Néha azonban O’Furi atyára terelődött a szó. Pletykák szóltak arról, hogy a pap küldetése nem igazán a bennszülöttek orcájának isten felé fordítása, hanem egyfajta büntetés volt, hajónk pedig az atya börtöne. Egy csontsovány és naptól égett bőrű matróz esküdött, hogy ismerte korábbról a tiszteletest. Ő úgy tudta, O’Furi helytelen viszonyt ápolt kongregációjának több kiskorú tagjával is, minden esetben fiatal lányokkal.

Úgy tűnt barátok híján voltam a fedélzeten, de ez nem a teljes igazság. Ott volt még Rúfusz a patkányfogó. Az Overett valaha hadihajó volt, széles alsó fedélzeteit megannyi recsegő, árnyékos szoba és folyosó alkotta. Ellátmányok egész sorával voltunk rakodva; búza, sózott hal, szárított hús, zöldségek egybeöntve és más hosszú hajóúthoz nélkülözhetetlen termények. A bárka barlangnyi belseje megannyi potyautas patkánynak adott otthont. Résekben és vájatokban bújtak meg elérhetetlenül. A ravasz kis rágcsálók még a kikötőben másztak fel hajónkra az Overett testét a dokk oldalához szorító köteleken át. Mindent megettek amit mocskos kis mancsaikba kaparintottak és kis híján megoldhatatlan gondot okoztak a legénységnek. Hawkright kapitány ráadásul ki nem állhatta a macskákat, egy sem léphetett a fedélzetre, amíg ő parancsolt. Láttam az egyik patkányt miközben a kihajózás előtt a fedélzetet ellenőriztem. Majdnem akkora volt, mint a legvérmesebb, leggonoszabb londoni utcamacska. Úgy éreztem, nem is segített volna rajtunk semmiféle cica.

rufus_small.png

Aztán megérkezett Rúfusz és gazdája Mr. Baddock. Rúfusz egy keverék eb volt, ereiben folyt némi ír farkaskutya vér, de többi felmenőjét nem lehetett megállapítani. Végtelenül bozontos volt, loncsos és nyálas és kezelhetetlenül barátságos. Mr. Baddock egy háborús sérülésnek nyomán fél lábbal járta csak a világot, bal oldali virgácsát térdből amputálták. Hosszú hajóutakra specializálta patkányfogó kutyáját.

3/7

Rúfusz játéknak vette az egészet. Szépen volt etetve, rendes elemózsiával. Mr. Baddock általában a tatnál ült egy palánkon, és füttyel küldte az ebet vadászútra. Percek vagy néha órák teltek el, de Rúfusz mindig egy élettelen, holttá rázott és tépett patkánnyal szájában tért vissza. Azonban mivel rendesen etették nem faltra fel a patkányt, csak a rágcsálók poklára juttatta. Mr. Baddock aztán jól megdicsérte kutyáját, szárított hússal jutalmazta, fejét simogatta. Gyakran beszélgettem a patkányvadász szakemberrel, hiszen feladatából fakadóan nem volt oka rám neheztelni. Egyszerű ember volt, nem sok közös témánk akadt, Rúfusz hatékony és lenyűgöző munkájának csodálatán kívül.

Kutyáját Greenwich utcáin lelte. Egyszer midőn sétálni indult mankója ketté tört, ahogy a földön feküdt egy apró eb kölyök futott hozzá és orcáján nyalta. Szerelem volt első látásra, legalábbis Mr. Baddock szerint. Rúfuszt először saját, patkányok által belakott szállásán kezdte trenírozni. A kutya természetes vadászösztönét jutalommal és kedvességgel ösztönözte. Végül Rúfusz tehetsége új szakmát adott Mr. Baddock ölébe melyet amputált lábával is végezhetett. Ez a csodakutya kimondottan érdekes volt számomra. Úgy tűnt Rufus jobban kedvel engem, mint a maradék legénység összessége. Vadászati módszereit lesni volt egyetlen szórakozásom – akadozó naplóírásomat nem tekintve – mely magányom őrületétől megkímélt.

Utunk első hete még kellemesen telt. A hajókoszt ehetőnek bizonyult és Rúfuszt rengeteg vadászatára elkísértem. Csodáltam miként térképezte fel a hajó belsejét, legfőképp a patkányok által sűrűn lakott zugokat. Úgy tűnt pontosan ismeri a határt ameddig képes a ravaszdi rágcsálókat kergetni. Amint olyan részre ért ahová már nem fért könnyedén, taktikusan feladta a harcot és kímélte erejét. Ült és várt, a patkányok mindig újra feltűntek, Rúfusz pedig lecsapott soraikra. Hihetetlenül szórakoztatott engem az a kutya és igencsak megkedveltem. Isten földi helytartói szerint egy kutyának nem lehet halandó lelke, azonban borostyánszín szemeibe nézve én csak jóságot láttam Rúfuszban. Gyakran jött hozzám gyengédséget keresve, mely általában simogatásban és fejpaskolásban teljesedett ki. Néha még éjszaka is követett és a kabinomban aludt. Rájött miként használhatja hosszú pofáját ajtóm kinyitására, és ágyam mellé mászva szunyókált. Mr. Baddock nem törődött közelségünkkel ameddig az nem gátolta Rufus munkájának hatékonyságát.

sick_bg_eyes_ps_small.jpg

Szerencsétlenségemre ezek az idők bizonyultak az utolsó kellemes napoknak az Overett fedélzetén, legalábbis számomra. A tenger nyugodt volt, az időjárás már-már zavarba ejtően kellemes, azonban a gyomrom háborgott, mint még soha azelőtt. Köhögtem és hánytam a hajó korlátján át. A legénység előbb csak nevetett, szórakoztatónak találták szenvedésem, de aztán az ő arcuk is komorba vált mikor már három napja nem javult állapotom. Még a vizet is alig tudtam lent tartani. Fertőző betegséget sejtettek, de egyik másik matróz sem lett beteg. Kabinomban feküdtem és ágyam lett hideg bölcsőm, saját személyes poklom e földön. Hideg verejtékben úszva hevertem fantomokat kergetve, érthetetlenül motyogva. Halálfélelem és rettegés járta át fakuló testemet. A kapitány eljött megnézni. Azt mondta, ha meghalok ő jobban járna, mint ha élnék, és tőle ne számítsak temetésre, a cápáknak hajítja majd holttestem. Ettől valahogy nem lett jobb kedvem. O’Furi atya is eljött öt nap után. Azt mondta látta a halál szekerét, ahogy kék lángokat vetve a hullámok tetején járt, és úgy gondolja, a kaszás jön el lelkemért hamarost. Hűvös szavakkal azt is hozzátette, ne számítsak utolsó rítusokra, mert engem az úr ellenségének tekint.

Hogy mivel érdemeltem ki utálatát és ítéletét, azt nem tudtam. Rajtuk kívül csak Rufus jött néha, arcával belökvén kabinom ajtaját majd gyöngéden hozzám bújván. Fejét sokszor rakta karomra és addig böködött, míg meg nem simogattam, akármennyire is gyenge volt roskadozó testem. Az a kutya volt egyetlen társam a pokoli hajón, és talán az egyetlen lény ki törődött azzal, élek-e vagy halok.

Egy hét után végre lent tudtam tartani némi ragut és rendszeresen ittam már vizet is. Mr. Baddock hozott nekem a rum fejadagjából és azt is lenyeltem készséggel. Azonban még mindig közel totális sorvadásban fekve senyvedtem. Kabinom ajtaját nyitva tartották, hogy kapjak némi friss levegőt.

4/7

Hallottam a legénységet beszélni, már közeledtünk Mundroga szigetéhez. Kapitányunk tartott egy rövid beszédet, majd a pap következett:

  – Mi vagyunk a kevesek, az áldottak, isten színe előtt állók. Urunk nem egy jó szándékú védelmező, sem egy félénk öregapó. Ő a természet ereje, a világ mérhetetlen és kiszámolhatatlan súlya és mozgatórugója, egyetlen puszta gondolatával mozgatja az alattunk fortyogó sötét óceán minden csepp vizét. Halljatok hát emberek, halljátok isten szavát és álljatok egyenes háttal magasan hitetekben. Együtt rójuk majd eme áldott hajón át a tengernek habjait. Együtt állunk majd a vadak elébe, hogy az igaz utat mutassuk nekik, az egyetlen utat, isten útját. De vigyázat! Mert a sziget gyermekei feketék lesznek, mint az éjszaka, kívül és belül is sötétek. Éberség! Ne hagyjátok, hogy szavaik és tetteik félrevezessenek testvéreim. Mert az úr nem csak a szelídeket jutalmazza, hanem azokat is kik kardjukat magasba emelik nevében.

Mikor a beszéd véget ért azt hittem a tömeg bolydult fel hittel teli buzgalommal, de csak a tenger morgott. Az óceán hallotta O’Furi atya szavait és nem volt lenyűgözve. Hajónk előre-hátra billegett. Az ég felettünk feketébe vált. Sötét fellegek kúsztak felénk ijesztő sebességgel. Emberek kiáltottak és a kapitány parancsokat ordibált. Kötelek feszültek, vitorlákat húztak meg. Egy óra múlva ért be minket a vihar magja. A kezdeti visszhangzó morajlások csupán a hurrikán szélét jelezték. Csak remélni merem, hogy Hawkright kapitány el akarta kerülni a szélvész közepét jelentő biztos halált, csak nem sikerült neki. Nem tudom pontosan mi történt kabinomon kívül. A végén a vihar lecsapott ránk, ez az ami számít. Talán isten saját maga irányozta felénk.

SOTRM_col_small.png

Mialatt a legénység próbálta a rakományt rögzíteni és a vitorlákat megkötözni én ágyamban feküdtem. Rúfusz robbant be szobámba nyüszögve, reszketett a mennydörgés hangjától. Ágyamba ugrott, próbáltam magamhoz szorítani, de a hajó erősen oldalra dőlt és mindketten leestünk. Az ajtót iszonytató erő tépte ki az ágy pedig pörögve állt fejre, lábai beakadtak a kabin nyílásába, bennünket odabentre rekesztve. Ezután már csak a vízre emlékszem. Láthatatlan szálak rázták testemet fel és alá miközben sós folyadék erőszakolta le magát orromon és számon át. Sötétség nyelt el majd köpött ki egy homokos partra. Nedves kutyaszagra és sirályok sikolyaira ébredtem.

5/7

Felálltam, de még mindig szédült és gyenge voltam. Életben maradásom önmagában is csodának számított. Rúfusz örömében mezítelen lábamat nyaldosta. Az Overett leszakadt hátsó fertályát a közelben találtam. A hajó teste ketté szakadt és a tat egy homokdűnébe ágyazódott. Sekély víz vette körül a roncsot és szürkés úszók cirkáltak a habokban mellette. A partról befelé indultam inkább. Úgy sejtettem, hogy Mundroga közelében, vagy talán magán a szigeten érhettünk földet. Rufus kissé előre szaladt, szagolgatott, aztán felém nézve ugatott. Követtem őt.

island__smalll_x.jpg

A szigeten sok növény volt. Idegen kinézetű fák meredtek az ég felé magas fű és tömzsi bokrok ölelésében. Apró kagylóhéjak recsegtek lábam alatt. Rúfusz törött hordókat, ruhát és egyéb törmeléket talált a partra vetve. Emberi nyomok jelezték; nem mi voltunk az egyetlen túlélők. Sietve a csendes sziget belseje felé vettük az irányt. Kiszögellések, dombok és hegyek tették domborúvá a tájat. Köveket és sziklákat kellett megmásznom, melyek vulkáni eredetűnek tűntek.

Úgy tűnt Rufus élvezi kis túránkat és kétségbeejtő körülményeink ellenére sem mutatta aggodalomnak a lehető legkisebb jelét sem. Hosszú orrával a levegőt szimatolta, majd előre ugatott. Egy éles kövekkel teli emelkedőt megmászva élet jeleire bukkantunk. Uszadékfák és koszlott ruhák hevertek mindenfelé. Tűz égett és félmeztelen férfiak ültek körben, tekintetük a lángok közé veszett. Az Overett legénységének tagjai voltak. Közelebb mentem, azonban vagy nem vettek észre, vagy nem érdekelte őket jöttöm. Körülnéztem, de nem találtam Hawkright kapitányt és Mr. Baddock-ot sem. Rúfuszra néztem és közöltem vele, hogy sejtésem szerint mindketten a haragos óceánba fulladtak. Négylábú társam nem igazán szomorodott el ettől. A lompos kutya körbefutott a sebtiben felállított táborban és farkát csóválva minden bénult matrózhoz odalódult mígnem szigorú lábak útját nem állták.

priest_island_small.jpg

O’Furi atya túlélte a hullámokat. Talárjának nagyja épen maradt, bár az alsó részt mintha cápák kóstolták volna meg. Rám nézett, kiszáradt ajkai közül a hang mintha sírhant mélyéről szólt volna:

– Urunk tehát úgy döntött magához szólít erőst és bátort, de a gyengét és beteget élni hagyja. Igaz hát, hogy isten útjai kifürkészhetetlenek. Végigkutattam e sziget minden szegletét és végiglestem a közeli hullámok sodrát, de kapitányunk nyomára nem leltem. Félek lelke immár Szent Péter előtt áll. Azonban hogy egy ily szánalmas írnok túlélje a pokol árvizét, lenyűgöző teljesítmény Kornéliusz!

Nem válaszoltam gúnyolódására, sőt, igazán ezután senkivel sem beszéltem, kivéve Rúfuszt. Papunk gyorsan magához ragadta a vezető szerepét. Parancsára a matrózok menedéket építettek, sírokat ástak és csapatokba verődve kutatni indultak. Táborunktól nem messze barlangrendszerre bukkantak melynek nedves mélyén édesvizű forrás csordogált.

6/7

Düledező tákolmányokat állítottunk uszadékfából, hogy a nap sugarától menedéket leljünk, északára azonban a barlangokba vonultunk aludni. Rúfusz nem hagyta el oldalam és mellettem feküdt le aludni. Álmában nyüszögött és lábai rángva mozogtak, szerintem a viharról és a holtakról álmodott. Szerintem mind erről álmodtunk. Gyengék voltunk, bénultak és feldúltak a körülöttünk elmúló sok élettől. A szigeten nem találtunk őslakosokat, sem állatokat, sem gyümölcsöket, csak a barlangrendszert és a forrást. A tenger sós vize egyre több testet dobott partra, mi pedig keserves küzdelemmel ástuk el őket a homokos földbe, közben egyre éhesebbek lettünk. A legénység apró rákokra és kagylókra vadászott, azonban a tenger kimondottan kíméletlennek bizonyult, mert nem találtak egyet sem.

Néhány matróz tőrrel fogai között mélyebb vízbe merült halakért. Együtt álltunk a parton akár egy hitgyülekezet, O’Furi térdig a vízben előttünk, lestük a bátor halászokat. Egyikőjük sosem jött fel, míg a másik csak ordítani tűnt elő. Vér festette vörösre a habokat, egy leharapott kéz vetődött a homokra. Szürkés hátúszók köröztek a sekélyben, nem úsztunk hát többet. A sziget északi partjáról egy másik névtelen földmasszát láttunk a távolban. Nagyobbnak tűnt, mint börtönünk és úgy gondoltuk talán Mundroga szigete lehet. Az atya irányítása alatt tutaj épült, két önkéntes a lélekvesztőre fekve evezni kezdett a távoli föld irányába. Nem volt miben vizet vinniük magukkal úgyhogy sietniük kellett. Egy gonosz hullám fejére borította a tutajt és egyikőjük sem úszott vissza hozzánk.

handrat_small.jpg

A megmaradt matrózok egyre izgatottabbak lettek. Bogarak után kutatva átfésülték a sziget minden szegletét és a furcsa fák tetején himbálódzó apró terméseket nézték. Egyre éhesebben tekintgettek Rúfuszra ezért hosszú sétára vittem őt a partra. Én jobban viseltem az éhséget, mivel már amúgy is legyengült és koplalt állapotban voltam. Láttam ahogy hasam beesett és bordáim csontvázszerűen kitüremkedtek. Hófehér voltam minden napfény ellenére, akár csak egy misztikus kísértet. Rúfusz is eléggé éhes lehetett. Izgatottan szaglászva előre szaladt. Valami mocorgott a növények közt és a kutya ostorként csapott le. Egy halott patkánnyal szájában tért vissza. Megsimogattam és megöleltem és gyöngéden beszéltem hozzá. Oly éhes voltam, hogy a patkány kulináris élvezetek csúcsának tűnt számomra.

Kivettem a rágcsálót Rufus szájából és egy éles kővel félbe téptem. Egy csoport magas szikla mögé bújtunk. Odaadtam Rúfusznak az ő felét, a patkány felső részét pedig magamnak szántam. Azt hittem majd öklendezni, hányni fogok, de nem tettem semmi ilyesmit. Akár pite vagy puding is lehetett volna számban. Téptem, cincáltam a nyers húst, vér folyt szét orcáimon. Rúfusz egyben, szőrével farkával nyelte le az ételt. Én kibányásztam minden falatnyi húst a rágcsáló belsejéből, majd a maradék szőrt és csontokat a kutyának adtam.

  Kíváncsi voltam honnan jöhettek a patkányok.

7/7